Hártya borul a szemre,Maganyoscedrus.jpg
Libben a sötét mosoly,
Megremeg a zord magány,
Most minden olyan komoly!

Üres a szoba, hideg,
Ablakomban nincs madár,
Nincs lábnyom a patakban,
Minden elhagyottan vár.

Megállt a jelen, vége?
Könnyeimmel küszködöm,
Bánatomat elhagyom,
S emlék felett őrködöm.

Talán, talán még szeret,
S ha igen, mit ér a szó?
Néma volt a kiáltás,
Mégis szívbemarkoló.

Átadtam magam neki,
Odatettem mindenem,
Nem kértem mást, csak: "Szeress!
Miért tetted ezt velem?"

És ha félsz? én is félek.
Ha remegsz, átkarollak...
Már nem engedted magad,
Ezt érzem már halottnak.

Jó tett helyébe... vártam.
Kicsit sokat is talán,
De azt gondoltam ez jobb
Mint a vészjósló magány.

2008

(Kép: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)

Szerző: Versember  2012.10.16. 12:00 Szólj hozzá!

Címkék: szerelem magány szerelmes

A bejegyzés trackback címe:

https://verseskotetem.blog.hu/api/trackback/id/tr274845452

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.