Nem láttam már a Halált vagy ezer éve,
Nem kérdezte tőlem: mikor jössz már vélem?
Nem fogta hideg keze, bánatos kezem,
S én sem mondtam neki: Halált, ide nekem!
Napok óta tiszta az égbolt tükre,
Fényesek a csillagok és úgy tűnik örökre,
Hogy egy pillanatban telik el a jövő,
És boldogságban fürdik az elnyúló idő.
A fák lombjai zöldek, a rét virágai nyílnak,
A madarak a fákon fütyörésznek vígan,
Az emberek arcukra mosolyt rajzolnak,
Minden úgy jó, ahogy most: lesz, volt, van.
Az egész világ annyira tökéletes és jó,
Hogy biztos vagyok benne, az egész illúzió!
Sem vidámság, sem élet, sem boldogság.
Ezek nem léteznek, ez nem is a valóság.
Előttem a tükör, előttem állok,
Mindent tisztán és világosan látok.
A jövőt, mely a sötétségbe visz,
S a jelent, amiben senki sem hisz.
Magam előtt én vagyok, mögöttem a Halál,
Hideg, csontos keze, a vállamra rátalál,
Újra megkérdi, amit minden szomorú nap:
Ma jössz velem vagy inkább holnap?

2010

Szerző: Versember  2012.11.07. 12:00 Szólj hozzá!

Címkék: vers élet halál

A bejegyzés trackback címe:

https://verseskotetem.blog.hu/api/trackback/id/tr104894016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.