Utolsó perc, hozzád szólok,Picture 1colgao.jpg
miért hagytál el engemet?
Minek nyomtad a kezembe
épp most e durva kötelet?

Mire szolgál ez a hurok,
ez, ami a végén szorul;
S ha ránézek a végére,
lelkem mély bánatba borul?

Bohóc vagyok nagy vigyorral,
Festék fedi el arcomat,
Gyűrött lelkem magam mosom,
Így vívom meg bús harcomat.

Dehogy vívok, dehogy vívok.
Minduntalan halkan sírok.
Szabdalva testem és kínok
között néha verset írok.

Én vagyok az, a gyávaság,
A mindig hátráló ember,
Aki mielőtt szólana,
Azelőtt inkább nem is mer.

Hallgatok, mint a sír gödör,
Melyben névtelen test fekszik,
Fejfa nélkül, sírdombocskán,
Még egy virágszál sem nyugszik.

Őrzöm minden érzésemet,
A világnak nem kürtölöm,
Hogy épp a szerelem gyilkol
vagy megsirat a nagy öröm.

Én csak várom a halált már,
De hiába múlik minden,
Nem múltam még 21 sem,
És mögöttem még semmi nincsen.

Ah! Hát ezért a kötélcső,
s ezért a tető gerenda,
Ha nem jön a kaszás értem,
Jöjjön a kötél-keresztfa!

2009

Szerző: Versember  2012.11.16. 12:00 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://verseskotetem.blog.hu/api/trackback/id/tr614909194

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.