Ólom álom, beton percek
között lassan megfeneklek,
másodpercek mellett fekszem
s engem ezek nem engednek.
Szomorúan üti fejét
s ütöm én a világ legyét,
nem alhatok, mert egyedül
az ember csak úgy menekül...
Mocsárból, mocsárba téve,
a cammogó idő vére
festi rémült tekintetét,
s tartja ijedten az estét.
Egyedül vagyok. A nagy ágy
és én harcolunk, hogy a vágy
erőmet ne vegye soha,
elindulnék feléd haza.
2015. 09. 13.
